Nem könnyű emlékezni minden olyan személyre, akivel utunk során találkozunk, de bizonyára szép dolog azokra emlékezni, akik valamilyen módon nyomot hagytak bennünk.

Talán abban a pillanatban még nem értjük meg az adott tanács vagy figyelmeztetés értékét, és lehet, hogy nem értékeljük egy hosszú prédikáció mélységét. Azonban gyakran az idő múlásával az elménk feldolgozza az üzenetet, megemésztve azt, és gyakran konkrét gesztussá, irányváltássá, választássá vagy egyszerűen döntéssé alakul át.

Talán sokaknak nem köszöntük meg azt, amit nekünk adtak, és nem osztottuk meg velük azt az hatást, amit a szívünkbe vetett mag elért. Nem hiszem, hogy bárki is elvárt volna cserébe valamit; inkább azon indultak el, hogy «amit ingyen kaptátok, ingyen is adjátok. Ezek közé az emberek közé kétségkívül sok vallási egyéniség is beletartozik. Mindenki a saját módján, a saját karizmájával, a saját módszerével, kulturális és társadalmi hátterével igyekezett a legjobbat nyújtani, miközben – mint mindannyiunknak – saját korlátaikat mutatták meg. Sokan közülük még akkor is nyomot hagytak az életemben, amikor egyetlen szót sem szóltak, sőt még mélyebb hatást gyakoroltak, mint mások. Azonban az «amit ingyen kaptátok, ingyen is adjátok» elv valahogy sérülne, ha nem lenne mindenki által ismételve, az örök egyetemes egyensúly logikájában.

Itt van az, hogy minden ember maga értelmezi önmagát, saját képességeit és karizmáját, saját korlátait és lehetőségeit, elkötelezve magát, hogy folytassa az amit «ingyen kaptátok, ingyen is adjátok» örök láncát. Ahogyan önzőek és büszkék tudunk lenni, nem mindig tudunk tanácsokat vagy javaslatokat adni. Gyakran csak fel tudjuk kínálni kezünket, időnket, fülünket, hogy meghallgassunk valakit, aki segítségre szorul. Személy szerint én sem vagyok képes azt adni, amit kaptam, és az egyetlen, amit tehetek, az az, hogy támogatom azokat, akik folyamatosan adnak, és azt teszik helyettem. Végül is, igazságos, hogy a dolgozó megkapja jutalmát.

Vincenzo Trani